Táncba hív az Oscar-díjas amerikai dokumentumfilmes, Michael Moore. Új filmjével, a Kapitalizmus: Szeretem! cíművel kacsázó léptei során az amerikai gazdasági-társadalmi berendezkedés kritikájára törekszik, azt firtatva, hogyan szenvednek a kapitalizmus áldozatai, s ki és mi a hibás mindezért. Erősen elfogult véleménye mögül kirajzolódik, hogy oké, cudar a (kapitalista) világ - de hát nincs jobb.

Az újfajta dokumentumfilm
A dokumentumfilm-műfaj születése óta nehéz objektivitásról beszélnünk. Az egyik alapkőnek számító munka, Robert J. Flaherty 1922-es Nanuk, az eszkimó című műve sem volt a fogalom tiszta valójában az, merthogy amint leszögeznek egy kamerát, az alanyok elkezdenek "viselkedni". Újabban Michael Moore műfaji munkássága révén (Roger és én, Kóla, puska, sültkrumpli, Fahrenheit 9/11, Sicko stb.), és akár a követőjének nevezhető Morgan Spurlocknak köszönhetően (Super Size Me, Hol az ördögben van Oszama bin Laden?) pláne nem igazán beszélhetünk tényszerűségről (tárgyszerűségről igen), a televíziókra jellemző "infotainment" - az informálás (information) és a szórakoztatás (entertainment) egybevonásával keletkező produktumok megjelölése - a vásznon is felbukkant, az egyértelmű állásfoglalások, hogy ne mondjuk, olykor határozottan propaganda-ízű csomagolásban csábítsák a közönséget, akár a véleményformálásig. Vitatni persze lehet, hogy mindez jót tesz-e a dokumentumfilmeknek, mint olyanoknak, az ellenben tény, hogy ez az újfajta dokumentum-mozi, annak elfogultsága (ami inkább eleddig a játékfilmekre volt jellemző) a mozi-pénztáraknál határozottan kifizetőnek bizonyult.

Moore-i munkák
Az 56 éves amerikai filmes a Roger és én című, autógyári munkásballadáját követően (szerintünk igen jó) játékfilmes szatírát forgatott Pajzs a résen, avagy a tökéletlen erő címmel (amiben az amerikai kormány a kanadaiakból kreál mondvacsinált ellenséget), majd - úgy tűnik - végleg a "harsány" dokumentumfilmek mellett tette le névjegyét: (a könnyűipari visszásságokat pengeélre tűző) Hű, de nagy, (az "amerikai álom megtestesüléseit" kritizáló) Félelmetes valóság, egészen az Oscar-díjig röpítve magát: (a columbine-i gimnáziumi lövöldözés kapcsán a "félelem kultúrájára" épülő Amerikát kérdőre vonó) Kóla, puska, sültkrupmli, amit a (szeptemberi terrortámadás apropóján a Bush-adminisztráció felelősségét és sötét ügyleteit firtató) Fahrenheit 9/11 és a (tengerentúli társadalombiztosítás és egészségügy működését megkérdőjelező) Sicko című filmjei követtek, majd a színtisztán kampányfilmnek minősíthető Mike kapitány hadjárata (George W. Bush rossz, Barack Obama jó) és most a Kapitalizmus: Szeretem! elnevezésű opusa. Itt mintegy az egész rendszer kritikáját kísérli meg.

Elfogult melléfogás
A kritika azonban nem sikerült. Egyrészt mert túl nagy falat a rendszer egészének bírálata - pláne úgy, hogy Moore annak élvezője, s ez bizony némelyek számára hiteltelenné is teheti -, másrészt mert a filmben megjelenő történetei nem erősítik egymást, azt a benyomást keltik, esetlegesen kerültek egymás mellé. A gazdasági (hitel-) válság apropóján (ál-) naiv érdeklődéssel faggat illetékeseket és áldozatokat, ellátogatunk tönkre ment családok, átlagemberek otthonaiba, de felkeressük a washingtoni felelősök irodáit is, s mindeközben arra tereli a szót, hogy a mindenkori amerikai kormányok és elnökeik a befolyásos pénzügyi körök szajkói, bábjai, egyedüli reményként Obama elnök tündököl. Kimondott-kimondatlan és filmjeiben szüntelenül megjelenő kérdése, miszerint hogyan egzisztál a kapitalizmus az Amerikai Egyesült Államokban, miképpen hatja át az emberek mindennapjait, mostanság tagadhatatlanul aktuálisabb, mint valaha, a 2008-as, Amerikából kigyűrűző, globálisan mindnyájunkat érintő krízis miatt. Amellett, hogy el kell ismerni Moore-t érzékenységéért, fáradhatatlan ügybuzgalmáért és szeretetéért (ha úgy tetszik: a szűkebben és tágabban vett lokálpatriotizmusáért), ironikus-cinikus humoráért, a dokumentum-burokba szuszakolt propaganda és egyoldalúság túlságosan nyilvánvaló - és olykor bizony bántó. Hatásvadászata erős és magával sodor, ám levont végkövetkeztetéseit nem tudjuk maradéktalanul elfogadni. Talán ha párban állna mellette más vélemény, hogy az igazság kettős Janus-arcát tényleg megismerhessük. Talán. Nem feledve azt a klasszikus Churchilli gondolatot, miszerint a demokrácia valóban vacak, de tessék kitalálni valami jobbat.

Kinek ajánljuk?
- Marxistáknak.
- Akik szerint nem baj, ha egy dokumentumfilm elfogult, és állást foglal.
- Debreczeni József és Kende Péter könyveit kedvelőknek.

Kinek nem?
- Akik szerint a dokumentumfilm lényege az objektivitás.
- Konzervatív-pártiaknak és (Wall Street-i) brókereknek.
- Akik szerint az emberi drámák jobban megjelennek a Mónika Show-ban.

Port.hu

Gulya István